Nos, igen, ez így sikerült: Were #1 – szinte hibátlan, már persze ha azt az egyetlen hiányzó aposztrófot nem számítjuk. Nem nehéz kitalálni, hogy We’re #1 lett volna a szándékolt helyesírás, de az a kis apró írásjel a közepén valahogyan elveszett. Néhány kommentelő ironikusan megjegyezte, hogy valójában nincs is hiba, ők tényleg csak were elsők.
A megjegyzések egy másik része a túlfűtött nemzeti büszkeség és az anyanyelvi tájékozatlanság kapcsolatára hívta fel a figyelmet: tényleg vicces, hogy pont az követ el nyelvi hibát, aki ennyire büszke az országára. Számunkra persze nem ismeretlen ez a jelenség: hányszor látjuk a magyar melléknevet nagy kezdőbetűvel írni? Még akár méltánylandó is lehetne, hogy valaki bátran és elfogulatlanul, a saját érzése szerint használja a helyesírást, de sajnos megfigyelhető, hogy pont ugyanezek az emberek szoktak egyrészt nem megengedők lenni más helyesírási hibáival szemben, másrészt ők maguk is igen gyakran követnek el más nyelvi hibákat is, amiknek már egyáltalán nem lehet a fentihez hasonló mentséget találni.
De visszatérve az angolra: az aposztrófokkal kapcsolatban nem ez a leggyakoribb hiba, hanem az úgynevezett (green)grocer’s apostrophe, vagyis a ‘fölösleges aposztróf’ – talán mindenki látta már az I’ am írásmódot, erről beszélünk. Itt jobbra mutatunk egy szintén klasszikust, amit egy segítő szándékú ismeretlen már javított is. A téma egyik remek feldolgozása a Lázár–Varga-féle szótár egyik blogposztjában olvasható, ajánljuk minden érdeklődő figyelmébe.
Egész jó messzire eljutottunk egy hiányzó aposztróftól, nem?